Tigri

Nem beszélgettek sokáig, Jonn ügyesen kezelte az ügyfeleket. Megegyeztek az időpontban, az árban, a feltételekben, majd elköszöntek. Ezt a képességét Csett mindig irigyelte - mindegy, hogy a legmélyebb álmából keltik is fel, Jonn egy pillanat alatt összeszedi magát, és teljesen éberen, maximális figyelemmel szól a telefonba.
- Még mindig ezt az ócska cuccot használod? Haver, húsz éve nem gyártanak már ilyen fost - mutatott Csett az apró, fülbedugható telefonra.
- Utálom a vobilokat. Tudom, régimódi vagyok - vonta meg a vállát Jonn, - de akarja a fene bámulni a másik arcát beszélgetés közben.
Nem várta meg Csett reakcióját, hóna alá kapta deszkáját, és elindult a víz felé.

Persze megbámulták, mindig megbámulják. Nem is őt, inkább a kezében tartott deszkát. Az egész parton ők voltak ugyanis az egyetlenek, akik igazi, szénszálas szörfdeszkákat használtak, és nem valami szánalmas Virtuális Projekciót, amivel a sok ütődött suhanc körözött a víz felett összevissza, napszúrásos molnárkák kaotikus táncát imitálva.

Jonn addig futott befelé, amíg még leért a lába, aztán feldobta magát a deszka hátára, úgy evezett tovább. Nem kellett sokáig várnia, megfordult, és egy jónak ígérkező hullám már emelte is deszkáját. Adott egy kis extra lendületet, és a hullám csúcsán talpra pattant. Ilyenkor inkább a kék vizet nézte, még véletlenül sem a Part mögötti várost - nem akarta, hogy pocsékba menjen a pillanat. A hullám alábukott, és Jonn egy ügyes mozdulattal máris a bukóhullám tölcsérében suhant. Élvezte a látványt, a körülötte zúgó víz irdatlan tömegét és erejét, az arcába permetező keserű vízcseppeket, a víz morajló hangját. Intenzív volt, de nem tartott sokáig. Érezte, ahogy a hullám veszít erejéből, de már kívül volt a tölcséren, amikor az összeomlott. Az egyre szelídülő, de még forrongó, habzó hullámmal egészen a partig vitette magát, figyelve, ahogy elül körülötte a pezsgés.

Megszokta már, hogy a Part illusztris népségét nem érinti meg ez a csoda, számukra egy erőtől duzzadó hullám meglovagolása nem jelent örömöt, kihívást. Persze, hiszen abban nőttek fel, hogy a gépekkel minden könnyű, minden megoldható. A gép beviszi őket a hullámba, optimális egyensúllyal, tökéletesen kiszámított mozgással halad, és elhiteti, hogy erre a manőverre az ember képes. Saját erejéből. Bármelyik, mindegyik ember. És bár tudják, hogy ez hazugság, az igazi, a valódi teljesítmény ettől már rég elvesztette értékét.

Jonn gyűlölte ezt a világot. Ahol minden gépi, minden virtuális, minden kiszámított és beprogramozott. És gyűlölte magát is. Mert, ha jobban megnézzük, ő sem több, mint egy nyavalyás gép. Egy kusza dróthalmaz. Egy Dugacell nyuszi.

Elhessegette magától a gondolatot, és a parti árust. Megérintette karperecét, amibe erre visszacsúszott testéről a fekete szörfruha, fedetlenül hagyva izmos testét és falatnyi, tigrismintás fürdőgatyáját.

Nyelvével Csett intett, elismerően Jonn felé, aki egy biccentéssel nyugtázta azt. Csak remélni tudta, hogy előbbi produkciójának szólt az elismerés, bár ezt Csett-nél, aki szinte minden nap kikezdett vele mióta csak ismerte, nem lehetett biztosan tudni.

- Az előbb hívott Treff. A börtönből! - szólalt meg Csett, és alig bírta leplezni vigyorát.
- Mi van? Megint lecsukták? - Jonn hangjában aggodalom vert fészket. - Most mi a vád?
- Illegális szörfkereskedelem.

Jonn már rohant is. Csett még kétrét görnyedt, mert futtában Jonn cseppet sem finoman gyomron vágta a deszkával.